A közelmúltban többen is azt kérték, írjak pár sort a nyugdíjazással kapcsolatos kérdésekről. Jár-e végkielégítés a nyugállományba vonulóknak? Kinek és hogyan kell jelezniük a nyugdíjba vonulásukat? A felmondási idő része-e a munkaviszonynak? Számos dilemma.
Ki is a nyugdíjas? A kérdés láttán az olvasó talán türelmetlenül felhorkantott: „micsoda sületlen kérdés ez? Mit kell ezt annyit ragozni? A nyugdíjas az, aki nyugdíjat kap. És kész.” Sajnos azonban téved, aki szerint a nyugdíjas kizárólag az, aki nyugdíjat kap. A nyugdíjas kifejezés lényegesen szélesebb kört fed le – legalábbis munkajogi értelemben –, mint azt gondolnánk. A törvény szerint nemcsak a járulékban részesülők a nyugdíjasok, hanem azok is, akik nyugdíjjogosultságot szereztek, azaz betöltötték a nyugdíjkorhatárt és a szükséges szolgálati idővel is rendelkeznek. Elképzelhető tehát, hogy ön, miközben az ebédszünetben a szendvicsét majszolva ezt a cikket olvassa, nem is tudja, hogy munkajogi értelemben valójában nyugdíjasnak minősül.
Felmondás, akár indoklás nélkül is
Felmerülhet a kérdés, hogy van ennek egyáltalán jelentősége? A válaszom az, hogy igen. A törvény ugyanis számos esetben külön szabályozást alkalmaz: a munkáltató nem köteles megindokolni, ha nyugdíjas munkavállalónak mond fel, és végkielégítést sem köteles neki adni neki. Tehát az a kolléga, aki eléri a nyugdíjkorhatárt és a szükséges szolgálati ideje is megvan, elméletben számíthat arra, hogy a munkáltató ukmukfukk, különösebb indoklás nélkül felmond neki. A nyugdíjra jogosultnak azzal is számolnia kell, hogy végkielégítést sem fog kapni. Bárcsak annyi százasom lenne, mint ahányszor megkérdezték tőlem azt, hogy ilyenkor van-e lehetőség mégis valami juttatásra! Van. Ilyen lehetőség lehet, ha a munkaviszony közös megegyezéssel szűnik meg, és a megállapodásban a felek egy egyszeri juttatás fizetését kötik ki. Ehhez azonban mindkét fél akarata szükséges, mivel a munkáltatót a nem lehet a közös megegyezéses munkaviszony megszűntetésre kényszeríteni. Megoldás lehet az is, ha a munkáltató mond fel, és vállalja, hogy végkielégítést biztosít. Ezt azonban köztulajdonban álló vállalat nem teheti meg jogszerűen, mivel a törvény kifejezetten tiltja.
A leggyakoribb megoldás az, hogy a munkáltató a felmondási idő teljes tartamára mentesíti a dolgozót a munkavégzési kötelezettsége alól, s erre az időre távolléti díjat köteles fizetni neki. Ez – legalább húsz éve fennálló munkaviszony esetén – akár három hónap is lehet. Végkielégítésről természetesen ilyen esetben nem beszélhetünk, de mivel három hónapra a munkavállalót távolléti díj illeti meg, munkavégzés nélkül is, a megoldás nagyon hasonló lesz a végkielégítéshez.
A felmondási idő
Tegnap megkérdezte tőlem egy tagtársunk – hívjuk őt most az egyszerűség kedvéért Doriánnak –, hogy a felmondási idő része-e a munkaviszonynak. Vagyis: lehetséges-e az, hogy a felmondási idő alatt a munkavállaló nyugdíjba vonul? Előfordulhat-e tehát, hogy a felmondási idő felét munkaviszonyban, a másik felét a nyugdíjba vonulást követően tölti le a munkavállaló?
Bár a kérdés nehéznek tűnik, a válasz valójában igen egyszerű. Ha Dorián felmond, vagy neki mondanak fel, a felmondási idejét fogja tölteni. A felmondási idő viszont – az egységes bírói gyakorlat szerint is – része a munkaviszonynak, függetlenül attól, hogy terheli-e munkavégzési kötelezettség a munkavállalót, vagy sem. A munkaviszony a járuléktörvény szerint biztosított státuszt jelent. Márpedig nyugdíjba csak azok vonulhatnak, akik a nyugdíj megállapításának idején nem minősülnek biztosítottnak. Azaz, nyugdíjba kizárólag a felmondási idő leteltét követően mehet a munkavállaló, addig biztosított munkavállalónak minősül.
Dolgozhat a nyugdíjas egyáltalán?
A válaszom most is az, amit oly sokszor szoktam mondani: attól függ. Attól függ, hogy milyen munkáltatónál szeretnénk elhelyezkedni. Függ attól is a válasz, hogy mikor vonult nyugállományba az, aki munkát akar vállalni.
Ha ugyanis a közszférában szeretne valaki nyugdíjasként elhelyezkedni – vagy nyugdíjasként továbbfoglalkoztatják –, akkor szigorú tilalommal fog szembesülni: döntenie kell, hogy a nyugdíjat vagy a munkavégzést választja-e. A kettő együtt ugyanis nem megy. Megnyugtatok mindenkit: bár a vasút jelentős része állami tulajdonban van, mégsem minősül közszférának, mivel kollégáink a feladataikat a Munka törvénykönyve és nem a közalkalmazotti, vagy a köztisztviselői törvény alapján látják el.
A nyugdíj melletti munkavégzés lehetősége attól is függ, hogy mikor vonultunk nyugdíjba, azaz, hogy betöltöttük-e a korhatárt a pihenőidőnk megkezdésekor. Más szóval: attól, hogy öregségi teljes nyugdíjra vagyunk jogosultak, vagy úgynevezett korhatár előtti ellátást kapunk. A korhatári előtti ellátások közé tartozik – többek között – a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíj is, de az előre hozott öregségi nyugdíj is ezt a kategóriát gyarapítja. Aki korhatári előtti ellátásra jogosult, az vállalhat munkát ugyan, de évente legfeljebb a minimálbér tizennyolcszorosát keresheti meg. Ha a korkedvezményes nyugdíjasként dolgozó munkavállaló eléri ezt a mértéket, a nyugellátásának folyósítását az állam szüneteltetni fogja.
Ha viszont az öregségi teljes nyugdíj mellett munkát is kénytelenek vagyunk végezni – mert mondjuk, hatvannyolc évesen is a lakáshitelt nyögjük –, akkor ezt mindenféle korlátozás nélkül megtehetjük. Azaz, nyugdíjasként olyan alapbér mellett helyezkedhetünk el, amilyen magas összeget csak ki tudunk harcolni.
Mennyi az annyi?
A megfigyeltem, hogy minél korruptabb a világ, annál több idézőjelet használunk. Vegyük például a részmunkaidőt! A nyomasztó magyar valóság az, hogy sokakat „papíron”, azaz színleg négy órában, de a valóságban nyolc, sőt, akár tizenkét órában foglalkoztatnak. A „hivatalos” – vagyis a bejelentett – bérüket átutalással, a többit „zsebbe”, tehát költségvetési csalás révén kapják.
Okkal merül fel a kérdés: a négy órában foglalkoztatott munkavállaló, ha nyugdíjba megy, vajon mennyi szolgálati időt szerez? Fele annyit, mint az általános munkarendben, azaz nyolc órában foglalkoztatottak? Egy évnyi részmunkaidővel csak félévnyi szolgálati időt lehet szerezni?
A válaszom megint csak a tőlem megszokott lesz. Attól függ. Ha a munkavállaló négy órában dolgozott, de ez idő alatt megkereste legalább a minimálbért, akkor a szolgálati ideje az általános szabályok szerint alakul: pontosan annyi szolgálati időt szerez, mint az, aki nyolc órában dolgozott. Ha azonban a munkavállaló a négy órás munkaideje alatt nem kereste meg a minimálbért, akkor sajnos a szolgálati időt is csak arányosítva lehet figyelembe venni. Ez esetben kevesebb szolgálati időt szerez, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatottak. A teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy az itt leírt arányosítás csak a nyugdíjszámítás szempontjából lényeges, a jogosultságra nem hat ki, azaz, a korhatár elérésével az is elmehet nyugdíjba, aki egész életében részmunkaidősként a minimálbér alatt keresett. Nekik viszont számolniuk kell azzal, hogy az ellátása rendkívül alacsony lesz.
Papírmunka
A végére hagytam az olyan adminisztrációs kérdéseket, mint például: hogyan menjünk nyugdíjba? A nyugellátást kizárólag a kormányhivatalnál beszerezhető nyomtatványon vagy elektronikus űrlapon lehet igényelni. Fontos, hogy a nyugdíj megállapításakor nem lehetünk biztosítottak, azaz nem állhatunk munkaviszonyban és nem tölthetjük a felmondási időnket sem. Lényeges még megemlítenem, hogy visszamenőlegesen csak hat havi ellátást igényelhetünk – természetesen a munkaviszonyunk idejére nem kérhetünk nyugdíjat.
Mivel a nyugdíjra vonatkozó szabályok igen összetettek, és számos kérdést vetnek fel, e lapokon nem térhetünk ki mindre, ezért arra bíztatom olvasóinkat, hogy keressenek minket bátran! A válaszokat egy későbbi lapszámban a szélesebb közönséggel is megosztjuk.
Munkajogi szempontból nemcsak az a nyugdíjas, aki nyugdíjat kap, hanem az is, aki dolgozik ugyan, de betöltötte a korhatárt és a szükséges szolgálati idővel is rendelkezik.
Balczer Balázs, jogtanácsos (Vasutasok Szakszervezete)
